Szerző: Reisz Josua

„A természet az állatok birodalma, ahol mi csak vendégek vagyunk.”

Reisz József és német származású felesége, Sonnberger Jutta évtizedek óta élnek a Székelyszabari erdő szomszédságában, ahol vendéglátással keresik a kenyerüket. Hármasban beszélgettünk örömeikről és bánataikról.

Szökőcs Béla: Milyen indíttatásból költöztetek ide huszonkét évvel ezelőtt?

Reisz József: Mindketten nagy természetbolondok vagyunk. Én Bólyból származom, édesapám állattartással és gyapjúfonással foglalkozott, így hamar beletanultam a földműves munkákba, a kapálásba, a kaszálásba, a lovak vezetésébe. Aztán mégis úgy gondolták a szüleim, hogy tanuljam ki inkább a géplakatos szakmát. Miután letettem a vizsgáimat, kiváltottam az iparengedélyt, és nagyapám műhelyében kezdtem dolgozni egészen 37 éves koromig, miközben a „mester” címet is megszereztem. A pécsi bőrgyárnak meg a vasboltoknak gyártottam tömegárut. Csináltam-csináltam, örültem is, hogy van benne pénz, de mégsem elégített ki igazán, mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy valami mással kellene foglalkoznom.

Sonnberger Jutta: Én Németországban születtem, de a nagyszüleim magyarok, a nagyanyám Óbányán nevelkedett, anyám is ott született. Egy kis családi házban nőttem fel, az édesapámnak – aki kovács volt –, mikor patkolta a lovakat, már 3-4 éves koromtól segítettem, adogattam a kezébe a szerszámokat. Mindig az volt a vágyam, hogy legyen egy parasztudvarom! És amikor hétéves koromban a nagyszüleimnél nyaraltam itt Magyarországon, egyszer disznópásztorkodás közben kijelentettem, hogy én itt fogok majd élni. És valóban, annak ellenére, hogy később otthon egészségügyi asszisztensként dolgoztam, Jóska kedvéért Magyarországra költöztem.

Sz. B.: Ezek szerint szinte törvényszerű volt, hogy az útjaitok összefussanak, és aztán együtt menjetek tovább.

J.: Azt hiszem, igen, ebben benne volt a sors keze is. Nagyon jól tettem, amikor 37 éves koromban úgy döntöttem, hogy a harkányi vendégek lovagoltatásával és kocsikáztatásával, illetve fogathajtással foglalkozom inkább. Édesapám segítségével vettünk két lovat meg egy kis telket a Tere-hegyen, és kialakítottunk rajta egy lovas tanyát. Azt el kell mondanom, hogy „persze” lovagolni akkor még nem tudtam! Vendégek se nagyon jöttek felénk, ezért az egyik lovat befogtam a hintó elé, és bevonultam Harkányba a fürdőhöz. Az első napon 150, a másodikon 300, a harmadikon már 450 forint volt a bevételem, így beindult lassan az üzlet. Egyszer az egyik német nagymama megkérdezte, hogy lovaglásra van-e lehetőség. Rávágtam, hogy igen, de majd csak egy hét múlva! Mindjárt hazamentem, és azon az egy héten megtanultam lovagolni: először a pónilovamon próbálkoztam a téesz lucernásában, aztán másnaptól a nagy lovunkon. Hát mit mondjak, elég kalandos történet volt! De az elmúlt huszonvalahány évben nem volt egy baleset sem a lovardámban, ami nem annyira a szaktudásomnak, mint amennyire az odafigyelésemnek és az akaratomnak volt köszönhető.

Sz. B.: Mikor és hol találkoztatok először?

J.: ’86-ban itt nyaraltam a nagymamámmal Harkányban, kocsikáztam és lovagoltam is Jóskánál, aztán a következő évben megint eljöttem. Az egyik túráról hazafelé jövet átszólt nekem németül a lováról, pedig egyébként nem is tudott németül, hogy én leszek majd valamikor a felesége. Majdnem leestem a lóról! Aztán tényleg így is lett, ’90-ben a születésnapján átköltöztem Magyarországra. Jóskának az az elve, hogy ló és nő nélkül lehet élni, de nem érdemes, és mind a kettőhöz türelem és szeretet kell. Ő tényleg e szerint az elv szerint éli az életét.

Sz. B.: Miért hagytátok ott a biztos jövedelmet, és költöztetetek ide Székelyszabarba?

J.: Viszonylag olcsón lehetett akkoriban telket kapni, és kezdték rebesgetni, hogy Himesházán épül hamarosan egy termálfürdő, ahol rengeteg vendégre lehet majd számítani. Sajnos abból a mai napig nem lett semmi, sőt egy nagyon szomorú dolog történt velünk: ’91 decemberében leégett az egész házunk az istállókkal, mindennel együtt. Egész életünk munkája romba dőlt. Borzalmas volt, nem kívánom senkinek azt átélni. Amit lehetett, próbáltuk menteni, a lovainkat időben ki tudtam vezetni az istállókból, de a komondorunk a kölykeivel bennégett. Pótolhatatlan fotók, iratok, emlékek vesztek oda. Néhány kivételével a lovainkat el kellett sürgősen, áron alul adnunk, hiszen a takarmányunk is a tűz martalékává vált. Harminc teherautónyi szemét lett az otthonunkból – mínusz húsz fokban! Keserű karácsonyunk volt akkor! És aztán mindent kezdtünk elölről: az építkezést, a vállalkozást, az életet… Szerencsére volt biztosításunk, bár az ötmilliót érő vagyonunk csak másfél millióra volt biztosítva, de segítettek a szüleink is, hogy újra talpra tudjunk állni.

Sz. B.: És sikerült ismét egy rendkívül hangulatos, sok kis kreatív ötlettel teli birodalmat kialakítanotok.

J.: Igen, elsősorban vendéglátással foglalkozunk: újra lehetősége van itt megszállni, pihenni, feltöltődni, lovagolni a vendégeinknek, akik leginkább az internet segítségével találnak meg bennünket. Én inkább kinn az állatok körül teszem a dolgomat, Jutta pedig az udvaron és benn a lakásban „boszorkányos” ügyességgel csodákat művel. Egészen szokatlan ötletei vannak, a kivitelezésben is ügyes és kreatív. Nagy sikere van pl. a tetőtéri Szalma Hotelnak, ahol szalmabálákból kialakított ágyakban és csinos ágyneműben alhatnak a vendégeink. Az udvaron van egy talpmasszírozó ösvényünk, szakaszonként más-más anyagokból megépítve, pl. kavics, toboz, fakéreg, barackmag, homok, terméskő stb. Több helyen saját készítésű boszorkányok, ízléses dekorációk teszik egyedivé a portánkat. Mindez Juttának az érdeme!

J.: Minden évben körülbelül 400 üveg lekvárt főzök a családomnak, ezen a nyáron 17-féle gyümölcsből készítettem. Csak néhányat említek a különlegességek közül: josta, szeder, rebarbara, kökény, faeper stb. Mindegyik lekvárosüveget szépen felöltöztetem, hiszen a szemünkkel is eszünk, nem csak a szánkkal! Jóska lekvárigénye szinte kielégíthetetlen, így ezekből a vendégeknek sajnos nem jut, de kecsketejjel és saját készítésű kecskesajttal, vagy kemencében sütött, különféle fűszerezésű rozskenyérrel bármikor szívesen szolgálok. Több mint egy évig kísérletezgettem, mire olyan lett a kenyerem, amilyennek elképzeltem. Van egy tízhektárnyi területünk, ahol nem permetezünk, és tele van mindenféle gyógynövényekkel. Üvegekbe rakva ezekből már egy pazar kiállítást sikerült rendezni. Ha kell, gyógykenőcsöket is tudok készíteni.

J.: Kész kincsesbánya ez a terület! Visszaköltöztek a gyíkok, a siklók, a fácánok és a foglyok is. Egyedül a rókának nem örülünk, de az is beletartozik a pakliba. A természet az állatok birodalma, ahol mi csak vendégek vagyunk.